Az első 'barátom' valójában tényleg a barátom volt a szó legtisztább értelmében (majd írok egy posztot arról, hogy mennyire tuti a legjobb barátoddal kavarni, mert nekem volt részem benne. bőven-.-). Az egyszerűség kedvéért hívjuk Z-nek, mert ennek a betűnek aztán tényleg semmi köze sincs az igazi nevéhez, hehe:D
Z-vel egy közös barátunkon - igazából barátnőnkön - keresztül ismerkedtünk meg, akinek legyen a neve mondjuk M. M sokat mesélt Z-ről, és ismeretlenül is szimpatikus lett az a srác, aki imádta a fantasyt és főleg a Gyűrűk Urát, szeretett olvasni és fanficet írni, magas volt és kedves és 17 éves, és én amúgy is egy elég durva plátói szerelembe voltam belekeveredve, úgyhogy pont jól jött egy srác, aki a kiszemeltemmel ellentétben szóba is állt velem. Írtam neki egy levelet (ez még akkor volt, mikor tárcsázós netünk volt, haha), amire hamarosan válasz érkezett, aztán egyre rendszeresebben követték egymást a levelek, kb fél éven keresztül...
Eljött a nyár, és vele a szokásos nyári alkotótábor, amin Z, M és Z nővére azelőtt minden évben részt vettek, és engedve az unszolásuknak, no meg a kíváncsiságtól hajtva én is jelentkeztem.
Emlékszem, hogy amikor először találkoztunk, sokáig nem is nagyon szóltunk egymáshoz, sőt, próbáltuk kerülni a másikat, aztán azért szép lassacskán megtört a jég, és mire véget ért a tábor, jó barátokként váltunk el egymástól.
Közben persze kiderült, hogy Z és M 'jártak' előtte, és hogy Z azóta is próbálkozott M-nél, de ő mindig visszautasította. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, fontosabb volt a saját 'pasizós projectem' kivitelezése. Pár héttel a tábor után felhívtam, beszélgettünk pár percet, a következő héten ő hívott fel, aztán valahogy úgy alakult, hogy meghívtam magunkhoz, és ő igent mondott.
Mindig volt vele kapcsolatban valami furcsa, alaptalannak tetsző érzésem, ami minden beszélgetésünk és találkozásunk után bennem maradt a sok pozitív benyomás mellett... Olyasmi, mint mikor megiszol egy finom italt, aminek a keserű utóíze aztán órákig a szádban marad... Csak évekkel később tudtam megfogalmazni azt, amit akkor, 14 évesen csak éreztem: két ember nem is lehet távolabb egymástól, mint ő meg én.
Tudom, hogy csodált, de a csodálatában irigység volt, az a fajta buta irigység, amit mindennél jobban gyűlölök - de ő legalább nem titkolta, kimondta, hogy utálja, ha egy nő okosabb nála... Annyira akartam, hogy legyen valakim, hogy nem törődtem ezzel a kijelentéssel, sem a többivel, amikkel bírált és kritizált, csak a szemeit néztem, a sötétbarna szemeit (el sem hinnéd, mennyire gyűlölöm azóta a barna szemű férfiakat), és elcsitítottam magamban azt a hangot, ami azt üvöltötte, hogy tartsam magam minél távolabb tőle.
Valami hülyeségen vitatkoztunk, én azt mondtam, hogy nem, ő pedig azt, hogy de, egymás után vagy százszor, és közben egyre közelebb tolta az arcát az enyémhez, aztán hirtelen megcsókolt, de attól a csóktól nem hogy a forróság nem öntött el, de még a hideg is kirázott. Életem első csókja volt, de csak remélni tudtam (és később szerencsére igazam is lett^^), hogy ez nem mindenkivel ennyire rémes. Le nem szállt volna a számról, a nyelvével úgy kavart, mint egy centrifuga, semmi izgalom vagy gyengédség nem volt benne, és csak arra tudtam gondolni, hogy jesszus, legyen már vége. Utólag visszagondolva vicces helyzet volt:D
A baj csak akkor kezdődött, mikor kijelentette, hogy szeretné, ha lefeküdnék vele. Azon kívül, hogy így O.o néztem, kb semmit sem tudtam hozzászólni:D 15 perccel voltam túl életem első csókján, és ő máris mindent akart. Aztán közölte, hogy unja már, hogy 17 éves létére még sosem volt nővel, és szeretné, ha valamiképpen együtt túljutnánk ezen.
Mindenkit megnyugtathatok, nemet mondtam neki:D
Utána beszélgettünk, és ő egyfolytában M-ről beszélt, de lehet, hogy észre sem vette magát, hogy hé haver, ott ülsz egy lány mellett, akit az előbb meg akartál dugni, közben meg egy másikról áradozol! Nem tudom, ő hogy élte meg ezt az egész helyzetet, mindenesetre bennem elég mély nyomokat hagyott, hogy csak arra kellettem volna neki, hogy kihasználva a helyzetet velem pótoljon egy olyan nőt, akit már sosem kaphat meg.
Mikor elbúcsúztunk, bizonytalan voltam, hogy mi lesz most, de 'szerencsére' hamar véget vetett a bizonytalanságomnak: pár nap múlva jött a levél, amiben bocsánatot kért, de úgy, mint aki az egészet bánja, nem pedig csak azt, hogy 'kissé' erőszakosan próbált meg rábeszélni valami olyanra, amihez nekem semmi kedvem nem volt, és kérte, hogy felejtsük el az egészet.

Hát tudod mit, Z?! Kurvára nem fogom elfelejteni azt, hogy mennyire megalázóan bántál velem, hogy mennyire nem voltál rám tekintettel, és hogy mennyire könnyen elfelejtkeztél rólam utána (még volt pár levél meg sms, de utána és azóta semmi); és azt akarom, hogy tudd, és tudja meg mindenki, hogy minden egyes férfi, akinek összetörtem és aztán felgyújtottam a szívét csak gyógyír volt azokra a sebekre, amiket te téptél rám. Magadhoz hasonlóan nyomorékká tettél, és 3 évnek kellett eltelnie, hogy ki tudjak mászni abból az agóniából, amit miattad éltem át - azért, mert olcsónak, butának és könnyen kaphatónak hittem magam, és mindent megtettem azért, hogy ennek az ellenkezőjét bebizonyítsam másoknak, aztán, mikor már teljesen az ujjaim köré csavartam, úgy dobtam el őket, mint te engem.
Szerencsére - mint az átkok általában - ez is feloldható volt. Most már egyenes háttal állnék eléd, és az arcodba nevetnék, ha találkoznánk, mert ha lassan is, de rájöttem, hogy nem vagyok olcsó és buta és könnyen kapható. Olyan lány vagyok, amiről álmodni sem mernél, és ez megfelelő elégtétel a számomra.

(minden pokol közepén ott a feszület)

Hufsa