Egy olyan fesztiválon ismerkedtünk meg, ami azóta már rég megszűnt, én majdnem 15 voltam, ő 12 évvel idősebb nálam, már évekkel azelőtt álmodtam róla, világított a szeme a vodkától, és az együtt töltött ~ 36 órából legalább 35ön keresztül részeg volt.
Amikor először meg akart csókolni, áthajolva az asztalon, úgy ellöktem magamtól, hogy leesett a földre, és az asztal is ráborult. Aztán meghívott egy boroskólára, de annyira részeg volt, hogy nekem kellett 5-10 forintosokban kiszámolni az árát a pultosnak. Utána sétáltunk a színpad körül, majd kigyalogoltunk a falu határáig. Kóbor kutyák kergettek vissza a játszótérig, ahol némi ilyenkor szokásos játékos kötözködés után megcsókolt...
Nem mondom, hogy nem akartam, de az már az első percekben nyilvánvalóvá vált, hogy súlyos gondok vannak vele, és hogy csak azért hagyom megtörténni a dolgokat, mert végtelenül sajnálom... (meg persze az álmok... azokról sosem szabad megfeledkezni)
Akkor már 3 vagy 4 éve alkoholista és gyógyszerfüggő volt, túl jónéhány öngyilkossági kísérleten, az egész élete a menekülésről szólt, és vesztemre bennem látta a megmentőjét. Ha kicsit jobban vonzódom hozzá... Talán tényleg én lehettem volna a kiút a számára a reménytelenségből, de bármennyire is igyekeztem, nem tudtam magamra erőltetni semmi komolyabb elkötelezettséget iránta.
Jól éreztem magam vele, már amennyire egy mattrészeg fazonnal jól lehet (tisztább pillanataiban tényleg kellemes társaságnak számított), csak az zavart, hogy már pár óra ismeretség után szerelmet vallott, és a második együtt átbulizott éjszaka után megkérte a kezem...
Túl sok volt, és túlságosan sokat látott bennem.
Még akkor sem adta fel, mikor hajnal 4kor magára hagytam. Még csak el sem búcsúztunk rendesen, nem volt búcsúcsók, nem volt semmi. Megyek, mondtam, és ő csak nézett rám azzal a fájdalmas Krisztus-tekintetével. Találkozunk még reggel? Vagy... valamikor? -kérdezte. Nem hiszem, válaszoltam, és hátat fordítottam neki. Kisétáltam az életéből, hidegen-kegyetlenül.
Nem néztem vissza. És tényleg nem találkoztunk.
Soha többé.

A történet itt persze nem ért véget. Utána egy fél évig még kb mindennaposak voltak az smsek a nap legidiótább időpontjaiban, általában érdeklődőek, de néha könyörgőek és elkeseredettek. Tudtam, hogy a démonaival küzd, de nem akartam segíteni rajta. Szántam, de nem érdekelt. Nem egyszer hívott fel részegen, sírva, volt, mikor bele sem szólt a telefonba, máskor azt sem értettem, mit mond, annyira kiütötte magát. Próbáltam megszabadulni tőle, de értett az utalásokból, megbántani pedig nem akartam.
A legdurvább az volt, mikor egy buli előtt ültem a McDonalds' vécéjében. Telefon csörög, felveszem, ő az. Szia, miújság? kérdezi. Semmi különös, épp buliba készülök. Veled mi a helyzet? Az előbb fel akartam akasztani magam, de nem sikerült. Erre már tényleg csak annyit tudtam mondani, hogy kösz, hogy megalapoztad a hangulatom...
A zaklatásának csak az vetett véget, mikor összejöttem a barátommal, és ezt vele is közöltem egy végtelenül elutasító hangvételű üzenetben. Azóta állítólag talált egy hozzá való nőt, és normalizálódott többé-kevésbé az élete - az enyém is azáltal, hogy többé már nem kell egy lelkileg többszörösen sérült fazont táv szervizelnem éjjel-nappal, és folyamatosan bizonygatnom neki, hogy nem, nem én vagyok az a lány, aki életbe fordítja a vége-nincs vegetálását.
Ő volt az egyetlen fickó, aki miatt lelkiismeret furdalásom volt (még annak ellenére is, hogy ezen kívül semmi mást nem éreztem iránta), úgyhogy emiatt jár neki ez a poszt itt.

hufsa